“A kert az elveszett Paradicsom legutolsó földi maradványa” – írja Marie Luise Kreuter könyvében. És valóban. Hiszen ilyen lehetett a Paradicsom is: tarka virágok ringnak a szélben, a fűszernövények illatukkal lengik be a teret, a gyümölcsfák pedig ontják mézédes gyümölcseiket. Miért is szeretnek oly sokan kertészkedni? Mert a kert a természet csöppnyi szelete, ahol még uralkodnak a természeti törvények, ahol az ember megvalósíthatja álmait, kiélheti kreativitását, és gyönyörködhet mindabban, amit két kezével létrehozott, élvezheti a megtermelt gyümölcsök és zöldségek semmivel össze nem hasonlítható ízét.
Sok évszázadon át az ember harmóniában élt a természettel, egymást segítve, kölcsönösen jót téve egymásnak. Aztán valami véget ért, és “felvilágosodott” gondolkodás vette kezdetét, amikor már nem a kölcsönös segítés eszméje uralkodott, hanem az ember szerette volna legyőzni a természetet. Azt ellenségének tekintve igyekezett kiirtani a kártevőket, vegyszerrel bombázta a földeket, nem adta meg neki azt, ami járt volna (pl. trágyázás), csupán a hasznait igyekezett megszedni. Lettek hasznos és káros növények és állatok, a gyomok ellenségekké váltak, amelyek ellen gyomirtós hadviselés vált szükségessé. Ezzel csupán egy baj volt: ez a fajta földhöz, kerthez való hozzáállás nem válogatott a hasznos és káros élőlények között, mindent egyaránt elpusztított. És a következmény? Kizsigerelt földek, szennyezett talajvizek, a zöldségek és gyümölcsök egyre kisebb vitamintartalma, a betegségeknek kevésbé ellenálló növényfajták, és ellenállóbb kártevők.